by 
Rebandir
Rebandir kis szigete egykoron a déli földrészhez tartozott, azonban azokra a korokra már csak nagyon kevesen emlékeznek. A fajok az első évszázadokban összezavarodtak, nem tudták, mi céllal van létezésük, mit is keresnek ezen a földön, zavartságukban pedig mindent a magukénak akartak. Akkor törtek ki az első háborúk, a harcok pedig megtépázták a kis várost, amely a folyamatos csatározások miatt elvált a déli földrésztől, s különálló sziget lett belőle. Ennek persze mai napig nem tudják az okát, hiszen sokan mondják, egy földdarab nem válik le a másiktól csak úgy, ha nem éri valami külső behatás. Ez persze annyiban maradt. A szigeten több nép telepedett le, akik folytatták a csatározást mindaddig, amíg egy olyan fordulópont nem következett be az életükben, ami miatt már nem ők voltak az ellenség: szövetséget kötöttek, s megtanultak együtt élni egyetlen nagyvárosban a sziget közepén.
A szövetség akkor nyert értelmet, amikor Khoor lényei erre a szigetre lettek száműzve. Az okát is megtudták: amely élőlények selejtek és hasznavehetetlenek lettek Khoor számára, azok itt nyertek értelmet, Khoor pedig abban reménykedett, hogy ezen a szigeten talán még hasznát veheti rémteremtményeinek. Az események felgyorsultak, s a déli erdő megtelt szörnyekkel, olyanokkal is, amelyek nem Khoortól származtak, egyszerűen csak ott termettek. Innentől kezdve nevezték az erdőt a Borzongás erdejének, mert aki oda betért, soha többet nem jött vissza. Az emberek az éjszaka leplével eltűntek, s senki nem tudta ennek okát.
A sok veszteség után, amikor az emberek töretlenül imádkoztak, hogy az istenek segítsenek rajtuk, hirtelen egy fényes gömb jelent meg az égbolton, ami közel a városhoz csapódott be. Majd egy idegen érkezett, egy öregember, ki botján támaszkodott, s mikor kérdezgették, ki ő, csak annyit felelt: „Hívjatok Atyának.” Az Atya megjelenésével egy falat emeltek a város köré, őrtornyokat állítottak, a falon belül pedig béke honolt minden faj közt, de odakint… odakint továbbra is csak sötétség. A város, amikor elérte teljes formáját, arany fényben úszott, az emberek pedig dicső éneket zengtek, s köszönetet mondtak mind az isteneknek, mind az Atyának.
Több írás is beszámol arról, hogy milyen békességet éreznek, amikor átlépik a Nagykaput. Míg odakint őrjöngött, s mindenkit lemészárolt volna maga körül, addig odabent egyszerűen minden értelmet nyert: nem érzett többé éhséget, fájdalmat, csakis boldogságot.
Rebesgetik, hogy az Atya nem egyszerű ember, hanem egy az istenek közül, mégpedig a Nap istene, Seros, aki emberi formát öltött magára azért, hogy őrizze az itteni emberek békéjét és tudását. Tudnivaló, hogy Rebandirban rengeteg ősi tudás lelhető fel, és az itt élők mind ezt az ősi tudást őrzik.
Seros egy földi édent alakított ki a falon belül, a várost egy láthatatlan erőpajzs veszi körbe, ennek hatására érzik azt az itt élők, hogy az élet csodálatos. Nem is lehetne másképp, hiszen a Nap istenének köszönhetően valóban minden arany fényben pompázik, a növényvilág egyszerűen lenyűgöző, és a természetes vizeinek, kútjainak köszönhetően mindenki okkal lehet boldog.
A városon belül nem uralkodik rendszer vagy bármilyen hierarchia, hiszen mindenki tisztában van az élet szabályaival, amely minden pontjában a békét kiáltja. Nem történik rendbontás, nincs veszekedés, ha pedig valakinek mégis valamilyen gondja akad, akkor az elsősorban az Atyát keresi fel, aki mindent megold.
