Lagos

Amióta az eszemet tudom Lagosban élek. Ez a falu minden amit a világból eddig láttam. Bár a származásom miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy bejárjam, ahány könyvet tudtam már elolvastam arról, hol is élek valójában, azonban a kalmároktól megszerzett kötetekben már találkoztam különböző mágikus lényekkel, sőt magával a mágiával is. Ez számomra csak mese. Egy kitalált történet, vagy csupán csak költői túlzás mint amikor egy magamfajta falusi paraszt felkerekedik és kiderül, hogy ő valójában különleges. Ilyen csodák nincsenek, ezt már megtanultam. Bár más fajúakat láttam már, de én csak hegyes fülünek, vagy rusnyának hívom őket. Persze van nevük is, de nem nagyon foglalkoztat. A mítoszok és mendemondák a kedvenceim. Legjobban talán a sárkányokat szeretem, de tudom, hogy csak a képzelet szüleményei. A vetés az biztos és az is, hogy tavasz után a nyár következik, de én nem hiszem, hogy ezeknek a kitalált történeteknek a fele is igaz lenne. Sárkány háton lovagoló harcosok... szép is lenne!
Nagyjából dél lehetett és végre itt a hétvége. A szabad napomon amikor nem a ház körüli teendőkben kell segítenem, általában csak a falu határában lévő kis erdőben szoktam lógni de azt is inkább egyedül. Bár vannak barátaim a faluból, de valahogy sosem értettük meg egymást úgy senkivel, mint az osztályban a többiek. Bár kevéske szabadidőm nagyobb részét egyedül töltöm a falunapra ma este lemegyek. Meghallgatom a kalmárok előadását a varázslatos világokról amit bejártak rozoga szekerükkel, ha szerencsém van még talán néhány hegyes fülüt is láthatok. Néha megfordulnak nálunk ilyen furcsa félszerzetek... Ha megtehetném, már rég útra kerekedtem volna egy kalmárral és bejárnám a világot. Kíváncsi lennék, hogy ezeknek a csodás történeteknek mi a valóság alapja, valami biztos van, de szerintem inkább csak olcsó bűvész trükkök... Hátha ma este elkaphatok egy két hasonlót!

Egy rossz szavam sem lehetett édesanyámra sem a szüleimre. Mindent megadtak nekem ami módjukban állt és ezért nagyon hálás vagyok nekik.
Mégis úgy érzem, hogy én vagyok... egyedül... egyedül a világ ellen. Úgy tűnik mintha nem ide tartoznék. Aranyosak az emberek, egész Lagost szeretem, de valami mindig ott volt bennem, az érzés, hogy talán nem ide tartozom. Azonban az évek során eltemettem magamban ezt gondolatot és ne hagytam a felszínre törni soha, pedig ott volt minden kimondott szóban és minden cselekedetben.
Most azonban a falu napra kell összekészülnöm. Felcsatoltam övemre kopott talán itt ott rozsdás pengémet. Én csak bökőnek hívtam, mert a pengéje már olyan csorba volt, hogy már szinte csak bökni lehetett vele. Évekkel ezelőtt találtam a falu határában. Azóta szinte mindig magamnál tartom akár csak egy ereklyét. A hegye azonban még mindig veszélyes lehet, párszor már sikerült megszúrnom vele magam miközben képzeletbeli ellenfelekkel küzdöttem a kis patak medrében. Ezekben a harcokban általában mások védelmében tettem kockára az életem, vagy magamat védve. Kíváncsi vagyok egy éles helyzetben lenne-e elég vér a pucámban, hogy odaálljak...
Édesanyám adott egy kis pénzt a megtakarított pénzünkből, hogy azért az este egy kicsit érezzem én is jól magam. Megköszöntem neki szépen, aztán elindultam a faluba. Utamat a Rostélyos felé vettem, ahol esténként a kalmárok általában előadják történeteiket és kalandjaikat a nagyérdeműnek.
Egy vak öreg koldus ült az egyik utcasarkon nem messze az ivótól. Nem éppen megszokott látvány ez errefelé, de nem is életidegen. A távolban már láttam a fogadó bejáratát és a bentről kiszűrődő hangok alapján úgy saccoltam, hogy már el is késtem az előadást már el is kezdték... Egy pillanatig őrlődtem rajta, hogy mi legyen, de nem feledem anyám tanítását. Segítünk azoknak akiknek szüksége van rá.
Odasétáltam az öreghez és először csak néztem, hogy 5 aranytallért kaptam, ha 2-t oda adok neki akkor a maradékól még vehetek valami finomságot. Aztán ránéztem megint szegény kisöregre. Közelebb léptem a toprongyos koldushoz és beleszórtam minden pénzem a kis tálkájába. Már tudom, korgó gyomorral, de legalább tiszta lelki ismerettel fogok ma lefeküdni.
- Uram hagytam magának itt annyi pénzt, hogy talán még holnapra is telik belőle vacsorára. Vigyázzon magára, azért az éjszakák még hűvösek.
Azzal indulnék tovább a Pántlikába.

Az öreg koldus reakciója egy kissé ijesztő volt. Nem tudom, mintha olvasott volna bennem egy pillanatra, de mégsem. Mintha egy részemet nem értette volna meg, vagy ismerte volna fel. Igen ez az a részem amitől én magam is félek és amit nem értek még.
Végül beléptem a fogadóba és az egész pillanat tovaszállt mintha meg sem történt volna. Bár pénzem már nem volt, de mégis leültem valahogy a hallgatóságba és ugyan úgy csodálkoztam a lehetetlennek vélt kalandokon. Valamiért olyan érzésem volt ilyenkor, hogy a kalmárok lódítanak, nagyzolnak és túloznak. Csak azért, hogy mindenkinek be tudják adni a kiszínezett valóságot. Azonban volt bennem egy hang amely azt diktálta, hogy feltételekkel higgyek bennük. Történt egyszer ugyan is...
Ekkor azonban közbe vágott a hegyes fülű. Ez meg mit keres itt? Mikor került ide? El szokták kerülni ezt a környéket mostanában az elfek szerencsémre. Ha mégis előkerülnek akkor valami nagy galibát okoznak általában, múlt hónapban például egy véres verekedés volt a piactéren.
Most azonban sajnos igazat kellett adnom neki. Ez a kalmár egyértelműen lódít... Egy olyan ragadozó, amely egy lónak letépi a fejét nem akkora sebet ejt, mint az a kis heg, ennyit még én is tudok... Aztán lehordja a kalmárt, ebből valószínűleg komoly szócsata lehetne, de a tündének van annyi sütni valója, hogy ezt inkább nem várja meg. Látszik a tömegbe, hogy többen rosszallóan húzzák össze szemeiket. Ekkor azonban a kis csapat távozik. A kis bemutatót követően az arcok döbbenten fordulnak utánuk. Az utolsó alak egy kecses... egy utazóköpenybe bújt lány lehet. Talán még az is megeshet, hogy korom béli. Aztán a lány visszanézett. Az egész tömeg őt bámulta, őt aki az ajtó előtt egy pillanatra megállt, mintha habozna. Mintha nem akarna még elszakadni a kis kocsmai hangulattól. Legalább 100 de talán több szempár szegeződött rá, de végül csak engem szúrt ki. Az egyik lépcsőn ültem elég közel a bejárathoz. Már csak itt találtam helyet... Most azonban először a Rostélyos Pántlika, majd a Föld, aztán a Valóság tűnt el alólam. Egy pillanatra megszédültem, az adrenalin lökettől... A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben egy fél másodpercig tekintetünk összekapcsolódott de ez egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán a pillanat tovaszállt és a lány kilépett a kora esti sötétségbe. Ott ültem és csak bámultam előre az ajtó irányába. Annyian néztek rá, ő mégis engem figyelt. Miért?
Aztán valami hirtelen felébredt bennem, egy olyan részem amelyet eddig sosem ismertem. A vadász... Talán ez volt énem azon része, melyet eddig elnyomtam magamban? A ragadozó ösztönlény? Nem maradhatok, akármennyire is sajnálom, ennyi elég volt egy napra.
Felállok a lépcsőről és elindulok rohamtempóban a kijárat felé. Amint odaérek feltépem az ajtót és már szinte kétségbe esetten keresem őket.
Ha ott vannak még a közelben, akkor még egy darabig figyelem őket, aztán a gondolataimba merülve indulok hazafelé a tiszta éjszakai égbolt alatt és próbálom megemészteni ezt az eseménydús éjszakát. Ha nincsenek ott akkor rohamtempóban indulok hazafelé. Ez már túl sok volt nekem egy napra. Nem szeretném, hogy a végén még belekeveredjek valamibe... ezzel talán már elkéstem?

Az események olyan gyorsan történnek, hogy szinte időm sincs reagálni, vagy gondolkozni közben. ösztönből cselekszem és ez érezhető is... Aztán jön a vak koldus és az egész világ kifordul magából.
Őrült egy látomás volt, de vajon nem álom ez az egész?! A gyönyörű lány, aki csak engem szúrt ki a tömegből, a titokzatos zöld füst, aztán pedig az a vén koldus. Amikor magamhoz térek felüvöltök, de ez talán már csak az álom hozománya, ha egyáltalán álom volt ez...
- NE MENJ EL!
Aztán megrázom a fejem, miközben az ijedt macska elrohan. Éjszaka van már, de az ivó is kiürült, vajon mennyi ideje feküdhetek itt? Ez az egész tényleg a könyvekre hasonlít amit a hősökről olvastam, és mi ez az egész. Most már egész biztos, ez mágia volt. Bármennyire is tagadom, vagy ódzkodom tőle, egyszerűen nem tudom mással megmagyarázni ezt a sok furcsaságot. Azért a biztonság kedvéért még egyszer jól belecsípek a karomba, hogy biztos nem álmodom-e ezt az egészet, de a várt hatás elmaradt. Ezek szerint az egész igaz volna? Minden amit a könyvekben leírnak? Ez az egész humbug igaz volna? Ha viszont a mágia létezik, akkor egy ilyen egyszerű kis falusi parasztot mint én miért talál meg? Lehet furcsán hangzik, de valamiért úgy érzem az este történteknek én voltam az egyik főszereplője, a vak koldus, aki mindent lát. A titokzatos lány, aki egyik pillanatról a másikra eltűnik? Ez nagyon furcsa, de abban biztos vagyok, hogy ez itt és most velem történik. Talán erre vártam egész életemben? Hogy én is számítsak és ne az isten háta mögött éljem le az életem egy kis tanyán? Csak kérdések és semmi válasz. Ha ez lenne az életem célja, akkor állok elébe. Meg fogom találni a válaszokat. Először is, a koldus nincs sehol. Vajon melyikőjüket lenne esélyem először megtalálni? Ez nem izgat senkit, már úgy is meghoztam a döntést magamban. A lány után fogok elindulni. Kerüljön bármibe is meg fogom találni. Nevet, fajt, de még hovatartozást sem tudok, de egyvalami belém vésődött. A smaragd szín szemeket ezer közül is felismerném és az arcot is. Ha a városban vannak, akkor még talán az éjjel vagy hajnalban lehet esélyem elkapni őket valamelyik fogadóban.
Nagyon gyorsan haza nyargalok és összedobálom azokat a dolgaimat amit a legfontosabbnak találok egy ilyen vállalkozáshoz, ruha, élelem... pénzt sajnos kénytelen vagyok elvenni a szüleimtől, de tudom, hogy meg fogják érteni. Megírok gyorsan egy levelet erről az egészről, hogy mi történt velem, illetve miként éreztem egész életemben. A megspórolt pénzünket, ahogy van elteszem. Tudom, hogy apám hol tartja a másik részét, ezért mondhatni, hogy csak a saját vésztartalékomat veszem el, de azért elnézést kérek tőlük a kis levelemben és ígéretet teszek, hogy vissza adom kamatostul. Aztán a kis levelet ott hagyom a szobámban, Bökőt a hátamra kötöm, és már indulok is.
A hajnalt azzal töltöm, hogy felkeresem Lagos összes általam ismert fogadóját, még a hegyes fülűekhez is elmegyek, de semmi...
Hát akkor nincs más hátra mint előre. A falon ma hajnalban is csak ismerősök állnak őrt, így kérdezősködés nélkül kiengednek a faluból. Azt hazudom, hogy csak egy kicsit megyek el és pár nap múlva vissza térek, de mélyen legbelül érzem, ez nem így lesz.
Hogy merre is indulok pontosan? Azt nem tudom, de amíg tudok adni a lányról egy viszonylag pontos személyleírást addig nagy baj nem lehet. Hát itt az idő. Nem akarom, hogy a szüleim bármilyen mágikus hülyeségbe belekeveredjenek. Ezzel nyugtatom magam, nekem viszont mennem kell. Most mennem kell. Egy olyan részem ébredt fel, amit eddig nem is ismertem, ami éhezik a kalandokra és a kihívásokra. Hát itt az idő, hogy megtaláljam a helyem ebben az egyre furcsább világban!

Azon töprengek, hogy milyen életet is hagyhattam magam mögött, mikor már mélyen az erdőben járok. Ilyen messzire még sosem jöttem Lagostól. Talán visszafordulhatnék, de lábam és szívem már visz előre az úton. Meg kell találnom őt és beszélnem kell vele. Milyen gyermekded indok ez egy ilyen utazás kimagyarázására, de nem tehetek róla, ha valójában így érzem.
Egyszer csak a semmiből segélykiáltást hallok. Női hang, nagyjából korombelié lehet. Nem tehetek mást, az ösztön dolgozik bennem. Rohanok a hang irányába, aztán megérzem azt a förtelmes bűzt. Ez az Ogre bizony jó messzire tévedett otthonról. Minden esetre a lány kezében talán öccsével, vagy szeretőjével már valószínűleg az utolsó imádságot mormolhatja magában. Mi esélyem lehet nekem Bökővel ez ellen a szörny ellen. Az csak az egyik, hogy legalább 2-3-szor nagyobb nálam, de még olyan bűze is van, hogy azzal is simán gyilkolni lehetne. A kis bokor fedezékem, ahol eddig tétlenkedtem, azonban leleplezésre kerül egy az orkról lepattanó kis állat által, aki valószínűleg gazdáját akarta védeni és ezért ugorhatott neki talán az óriásnak.
Nem tudom pontosan, hogy mi történhetett vele, de mielőtt behunyja a szemét még segélykérően rám néz... Aztán a pillanat egy tört részére beugrik a smaragd tekintet. Őt kéne űznöm és közben mégis, mire vetemedek?
- Héj te otromba, ostoba troll... vagy mi is vagy te? Ogre? Agyatlan idióta...
Pattanok fel rejtekemből és az első kezem ügyébe kerülő nagyobb követ megragadom és megcélzom a fejét. Viszonylag közel vagyok, nem okozhat problémát fejbe vágni ilyen távolságról. Felemelem a követ és teljes erőmből lódítom felé. Eközben a félelem is mély barázdát váj lelkembe, már látom a lagosi újság szalagcímén a halálhíremet. Talán, talán ha a gyorsaságomat használom lehet esélyem ellene.
- Fussatok, gyorsan! Amíg ide figyel. - Üvöltök a lány felé.
- Ide figyelsz már te ostoba. - Dobom közben az ogre felé a második követ szintén a fejét célozva. Remélhetőleg mostanra sikerül teljesen magamra terelnem a figyelmét, így a lánynak van végre ideje befejezni az imáját és cselekedni. Annak is örülnék, ha támadna, de az is nagyon jó lenne ha menekülnének, legalább nem kell velük foglalkoznom.
Felgyorsítok a tőlem telhető maximális sebességre és remélhetőleg az óriás első csapását sikerrel elkerülöm. Ekkor érhetek valahova a bokája hátulja közelébe. Esélyem most még nem lesz a fejéhez közel kerülni, azt maximum is csak akkor ha valahogy sikerülne térdre kényszerítenem. Előrántom Bökőt és remélem, hogy a kardnak még van annyi éle, hogy megsebezze az ogrét. A lendület segítségével és karom minden erejével átszúrom az ogre bokájának hátsó inát. Ha ez sikerül és a lény tovább próbálna arrébb tessékelni, lebuknék egy esetleges újabb támadás elől és azzal a lendülettel kirántanám a kardom belőle, majd ugyan azzal a lendülettel a másik bokája után vágnék és egy határozott ugrással ugranék ki az ogre alól...

Az első és egyben a nap legnagyobb meglepetése, hogy az ogrét a dobásokkal meg tudtam sebezni. Nem is kicsit, még az a büdös undorító vére is kiszökött. Hát igen nem vitás, kapta a leütésest. Miután sikeresen magamra vontam ellenem figyelmét, jöhetett a kieszelt taktika kivitelezése. Minden képzés és tanult trükk nélkül rontottam rá. Csupán csak ösztöneimre hagyatkozhattam, de azok ma másodjára sem hagytak cserben, mint amikor a köveket dobtam. Gultargnak hívják, tehát ennek a megtermett baromnak még neve is van. A szagom eltér az övéktől? Ezzel meg mire akart célozni? Hiszen én is ember vagyok ugyan úgy mint feltehetőleg a lány és társa. Ezek után elkezdtünk körözni egymás körül, aztán Gultarg hirtelen elrugaszkodik. Támasztó lába nyomán felrepedezett a föld. Szokatlanul gyors. Valószínűleg már számtalan harcot megjárhatott, azonban hatalmas mérete egyben a gyenge pontja is, hiszen ettől lassú is. 
Két ütését sikerül kikerülnöm. Ismét csak azok az ösztönök. Aztán a lába felé iramodok és előrántom a rozsdás Bökőt, melynek pengéje, bár megsebzi a hatalmas teremtményt, olyan erővel suhintottam oda, képzeletben már el is választottam lábát a bokájától. A valóság azonban teljesen másképp alakult. Bökő markolata a kezemben maradt, én pedig úgy meglepődtem, hogy elkövettem egy harcban a végzetes hibát és nem figyeltem Gultargra. Amit üvölt felém ez a kétlábon járó szemétdomb azt már meg sem hallom. Az ogre hatalmas talpával telibe mellkason rúgott. A levegő, a nyomás következtében kiszalad tüdőmből. Várom a reccsenést és a sötétséget, életem lepörög előttem. Azok a smaragd szempárok, sosem találom meg őket újra. Azért szép volt...
A következő kép amire emlékszem, hogy a levegőben szelem át a kis erdei arénát s annak másik oldalán egy fa kérge fékez meg attól, hogy az egész világból kirepüljek. 
Ijedten tapogatom mellkasomat, de a bordáim épnek tűnnek. 
- Ez meg, hogy a francba lehetséges? - Csúszik ki a számon, de ez amolyan költői saját magamnak feltett kérdés lett volna, ekkor azonban megszólal a lány.
- Hát igazából most nem nagyon tudnám neked definiálni a rendben fogalmát, de még élek, szóval úgy sejtem igen. Te meg mi a fenét keresel itt. Fogd meg a társadat ha még életben van és menjetek innen. Nyerek nektek egy kis időt, de... - Nem hagyja azonban, hogy befejezzem mondandómat. Előkapja társa edzett acél kardját, azzal a lendülettel a kezembe is nyomja, de itt nem hagyja abba. Valamiféle imádságba, vagy kántálásba kezd. Varázsló? Mi lehet ez mágia? Hogyan, és nekem mi a fene közöm van hozzá. Nincs esélyem megkérdezni, mert amint végez el is veszti az eszméletét. Remek, tehát akkor vagy megölöm ezt az ogrét, vagy megesz minket vacsira. Amint a lány végzett én úgy érzem, hogy Salonir legnagyobb csúcsát is meg tudnám mászni. Valamit csinált velem, aminek következtében mintha még három Dalaran izomzatát rendelték volna az enyémhez. Nem tudom mi ez, de ki kell használnom, felteszem ez a lány nem egy gyakorlott mágus lehet, így az igéi sem tarthatnak sokáig...
Elkapom a kardot, kicsit arrébb kúszok a bozótban, hogy ne fedjem fel tartózkodási helyüket ellenfelemnek, aztán kiemelkedek a bozótból és könnyedén megpörgetem a kardot egy szelíd csuklómozdulattal, majd a tisztás felé sétálok. 
- Gultarg, itt vagyok! Most jön még csak a második menet. 
Maximális sebességre kapcsolok és megközelítem az ogrét, de aztán a legutolsó pillanatban, mielőtt még elkaphatna, irányt is váltottam és a gyengébbik keze felé kerültem. Nem csak a gyorsaságom, de az erőm is megnövekedett. Ezzel a kardal remélhetőleg képes leszek már komoly kárt tenni Gultargban. Megcélzom a bal bokáját, nagyjából ott ahol a bokaszalagját sejthetem. Nem vagyok ogre biológus, de a lábszárnál egyértelműen húzódhat valamiféle izomköteg, ami megtartja ezt a testet. Ha sikerül elérnem, akkor a gyorsaságom lendületét és a megnövekedett erőmet kihasználva megpróbálom átvágni a bokáját, hogy ez a lába teljesen használhatatlan legyen. Remélhetőleg ettől elveszti az egyensúlyát és oldalra dől, eközben megpróbálok a másik oldalába kerülni és a jobb karja alatt felugrok a mellkasáig és az edzett acél pengét markolatig szúrom remélhetőleg a tüdejét eltalálva. Mindezek után úgy tépném ki a kardot, hogy minél nagyobb kárt tegyek a szövetekben. Ha ezt sikerülne úgy teljesíteni, hogy ne sodorjon le magáról. Akkor még egyszer beleszúrom a kardot, most azonban rá is taposok, hogy még mélyebbre küldjem ebbe a rusnya testbe és ezzel a lendülettel leugrok ellenfelemről!

Gultargal folytatott harcban kezdett egyre inkább felém billent a mérleg nyelve. Megnövekedett gyorsaságomat és erőmet kihasználva sikerült féltérdre kényszerítenem az ogrét, de amikor az utolsó csapást akartam bsonlóan estem össze és kezdtem el levegőért kapkodni. Tudtam, hogy most valószínűleg itt a vs célpontja pedig én voltam. Teljesen mindegy hogy talál el, ütése valószínűleg mindenképpen halálos lesz számomra...
Legalább megtettem minden tőlem telhetőt... Talán sosem kellett volna elhagynom Lagost... 
A semmiből azonban hirtelen előttem termett egy teljes harci páncélzatot viselő férfi és hatalmas szerencsémre levédte Gultarg ütését. Az akció többi részére csak halványan emlékszem, de azok a lények akiktől segítséget kaptam... Kik lehetnek ezek? Egy nagyon összehangolt támadással legyőzték a megcsonkított óriást. Volt itt egy katona, egy törpe és egy ismeretlen íjjász, aki gyakorlatilag szinte láthatatlanul képes mozogni még az avarban is. Mi van itt?
- Hát köszönöm szépen a segítséget, nélkületek valószínűleg már halott lennék. A nevem Dalarann. 
Aztán kezet nyújtok egyesével a társaság ott maradt tajgainak. Közben pedig szólok a parancsnoknak Herbaldnak, hogy van ott még egy kis lény is aki a feltehetőleg papnőnek a társa lehet. Amennyiben végül elviszik a sebesülteket is és Gultargot én megpróbálom összeszedni és leporolni magam, majd megkeresem kis motyómat, amit a bokrok között vettem le hátamról.
- Nos ha az én történetemre vagy kíváncsi Herbald parancsnok, ez egyszerű. Egy falusi paraszt fiú vagyok és Lagosból származom. Ott születtem és ott is nőttem fel. Aztán nagyjából pár nappal ezelőtt elindultam, hogy megkeressek egy bizonyos illetőt... Tényleg... Nem láttatok esetleg három vándort errefelé? Nagyjából ilyen magasak lehetnek... - Mutatom a parancsnoknak... - Egy férfi és két nő. A férfi azt hiszem hegyes fülű lehet. Nem vagyok benne biztos... Nem láttátok esetleg őket? Nem szálltak meg esetleg a városotokban? Először azt hittem kalmárok ők is, de aztán kiderült, hogy nincs ilyen szerencsém. Lényegében világutazóknak, kalandoroknak tűntek, de sajnos nem volt időm elkapni őket, ezért most a nyomukban vagyok...
Aztán gyorsan elmondtam még amit tudok róluk, hátha Herbald tud esetleg valamilyen információt adni...
- Aztán a mai nap folyamán bukkantam rá erre a lányra és a sérült testvérére, amint ez az ogre megpróbálja kivégezni őket. Nem hagyhattam... Rozsdást el is hagytam... Szóval segítettem nekik, de ne kérdezd, hogy sikerült megsebeznem a trollt... Magam sem tudom. - Igyekeztem a mágiát mint olyat kihagyni a történetből, még én magam is szokom, hogy rajtam lett alkalmazva... - Szóval az ogre lassúnak és kiszámíthatónak tűnik, az ütések pedig csak adták magukat... Őszintén szólva nem tanultam sosem kardvívást tisztességes mestertől...