Keleti partvidék

Meg van az az érzés, amikor ülsz a meleg vizes fürdőben, körülötted szebbnél szebb lányok, finomabbnál finomabb ételek és italok? Ha tudod miről beszélek, akkor neked is olyan szerencsés életed van, mint nekem. Jó kedv, móka, kacagás, önfeledten, nem törődve se a politikával, se a világ gondjaival. Egyszerűen csak boldogan. Ez voltam én Nois Reil, angyal, mielőtt minden megváltozott volna.
Az új érkezésével a réginek mennie kell. Ez az élet rendje. Persze hiú ábránd, hogy az új mindig jobb. Dehogy jobb, sőt. Most képzeld csak el, hogy egyik nap még a meleg vizes fürdőben eszed a szőlőt egy lány hasáról, utána pedig háborúba küldenek. Nonszensz igaz? Hol van ennek valóság alapja? Én azok közé az angyalok közé tartozom, és tartoztam mindig is, akik nem híve a fölösleges hadakozásnak. Mindennek meg van a maga helye és ideje, persze ha úgy érezném, hogy muszáj kiállnom azért az ügyért amiért küzdök, amiben hiszek, akkor természetesen ki is állok mellette. Így is történt, mikor a Tanács teljesen kifordult magából, megtagadta az eddigi elveinket, és a saját népéért, legalábbis ők ezt hitték, a sajátjai ellen fordult. Kitört a háború a földért. Nem teljesen értettem miért éri meg nekünk a paradicsomot lecserélni egy poros kis sárkupacra? Mivel minden tudás elérhető volt számunkra, ami az emberek birtokában van, így tisztába voltam azzal, hogy ez a hadjárat céltalan, és felesleges. Véleményemnek hangot is adtam a Tanács előtt, aminek az lett a vége, hogy eretneknek nyilvánítottak, és bukott státuszba helyeztek.
Nem értettem egyet a Tanács döntésével, megfogadtam, hogy míg élek küzdök az ellen az elnyomás ellen, amit ránk erőltetnek. Ezután a Tanács Befogói nem akartak elengedni, de sikerült elszöknöm előlük. Nem maradt sok időm az otthonomban, így magamhoz vettem minden fontos és nélkülözhetetlen dolgomat, és elindultam. Mivel sokakkal ellentétben én nem szerettem annyira az embereket, és az emberek világát, így nem gyakran jártam a szigeten kívül. Belevetettem magam a teljes ismeretlenbe. Szárnyaimat kibontottam, megéreztem a szelet, ahogy átsuhan a tollak között, majd elrugaszkodtam, és útnak indultam. Minden tökéletesen alakult egészen addig, míg ki nem nyitottam a szemem az elrugaszkodásom után. Amerre csak elnéztem mindenhol Befogók voltak, többen a régi barátaim. Nem akartam komoly harcba keveredni, mivel sokuk tényleg közel állt hozzám, és tudtam, hogy valójában ők nem saját akaratukból vannak itt, és ha elkapnak akkor az én agyamat is kimossa a Tanács és elfogadom majd én is az ő igazukat. Nem engedhettem meg, hogy elkapjanak. Hiába nem akartam megküzdeni régi barátaimmal nem volt más választásom. Ha most nem sikerül elszöknöm, akkor talán soha sem leszek képes változtatni a jelenlegi helyzeten. Elkezdődött a véget nem érő csata. Csattantak a pengék, pattantak az inak. Úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége ennek a küzdelemnek. Több órán át viaskodtunk átszelve az eget, mikor már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy épségben el tudok szökni támadóim elől. Ekkor arra eszméltem fel, hogy a Befogók, akik eddig követtek összetömörültek, kezüket a magasba emelték és valamilyen varázslatba kezdtek. Egyáltalán nem volt ismerős, amit láttam. Átfutott a fejemen a gondolat, hogy talán ez az új Tanács egyik fegyvere lehet? Minden erőmmel arra készültem, hogy hárítani tudjam az érkező támadást, ám a becsapódást követően olyan érzés fogott el, mintha lebénultam volna. Tudtam, hogy sikeresen hárítottam a támadást, úgy, hogy a legkevesebb sebzést szenvedjem el, de teljesen meglepett az az állapot, amibe kerültem. ~ Lehet, hogy nem is a frontális támadás volt a veszélyes, hanem az utóhatása?~ Kérdő jeleztem meg magamban, ám sok időm nem maradt ezen gondolkodni, ugyanis ez a lebénult állapot kihatott a repülésemre is, és azon kaptam magam, hogy az alattam lévő tenger felé zuhanok. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora magasságból a becsapódás halálos lesz, szóval tennem kellet valamit. Mivel nem tudtam mozogni esélyem se volt arra, hogy védekezzek a zuhanással szembe. Egyre közelebb került a kék vízfelület, ezzel együtt a halál gondolata is. Tudtam, hogy nem akarok meghalni, és ez ellen tennem kell valamit. Utolsó elkeseredésemben használtam a Fénytüske mágiát. Kezeim úgy bénultak le, hogy az első tüske fejbe talált ezzel újra indította a rendszert, és képes lettem újra mozogni, így a maradék két tüskével a víz felületét igyekeztem megtörni ezzel tompítva a becsapódást, ami elkerülhetetlen volt. Ahogy a tüskék a vízbe csapódtak a szárnyaimmal igyekeztem védeni magam, és azok még nem voltak teljesen épek, így szinte teljes mértékben a fejemmel értem a vízbe. Innentől kezdve teljes képszakadás. Feltételezhető, hogy az üldözők látták a becsapódást, így elkönyvelték a biztos halált.

//Kicsit később a parton//

Madarak dalolnak a távolban, hajamba belekap a lágy szél, az arcom… az arcom pedig tiszta homok, mivel arccal a homokban fekszem a vízparton. Azonnal felkeltem és körbe néztem, magam körül rengeteg fekete toll, és egy csomó felszerelés. Összeszedtem mindent, és miután elkönyveltem, hogy nincs körülöttem senki feltettem magamnak a legnagyobb kérdést. Hol vagyok? És ki a fene vagyok én?* Ekkor egy fény kíséretében egy hang a nevemet mondta, így tudtam, hogy ki is vagyok, de ezen kívül semmire sem emlékszem.
*// Feltételezhető, hogy a saját fénytüske + vízbe csapódás ideiglenes amnéziát okozott.//

Hasogató fejfás, sós tengeri szél. Körülbelül ezeket az engem ért ingereket tudtam feldolgozni, miután magamhoz tértem a parton. Miután egy halk sugallat a nevemen szólított felálltam a homokos parton, és körbe tekintettem. A táj mesébe illő volt, fehér homokos tengerpart, gazdag növényvilág „csiripelő” madarak. Tényleg úgy éreztem, hogy ez az a hely, ahol lennem kell. Persze hol máshol lehetnék, hiszen a nevemen kívül semmiről és senkiről nem tudok semmit. Eme képzavarba bele tartozik a magamról alkotott kép is. „Hogyan nézek ki?” Merült fel bennem a kérdés, mikor végig néztem a tengervíz áztatta ruházatomon. A fejem zúgásától nem nagyon tudtam gondolkodni, de egy valamit megállapítottam így is. Iszonyatosan jó ízlésem van. Az arcomat csak kitapintani tudtam, ugyanis semmi olyan nem állt a rendelkezésemre, amiben megnézhettem volna magam, de a ruházatomból, az ékszereimből azt tudtam leszűrni, hogy nem lehetek egy egyszerű szélhámos, vagy hajótörött. ~ Ki lehetsz te Nois Reil? ~ Tettem fel magamnak a kérdést, ám választ, ahogy vártam nem kaptam.
  Miután megtörtént az önismeret, és már a ruhám is megszáradt egy újabb nem várt jelenség jelentkezett. Megéheztem. Mivel öntudatom teljes hiányában egy feltehetően lakatlan szigeten rekedtem nem tudtam mitévő legyek, vagy mit evő legyek. A távoli horizonton fekete felhők kezdtek gyülekezni, és a messzeségben az égi kórus megkezdte a gyönyörű fény- és hangjátékát. ~Ebből baj lesz. ~ Gondoltam majd miután újra gyomromba mart az éhség a parton talált, vélhetőleg hozzám tartozó fegyverek segítségével próbáltam valami élelemhez jutni. Persze ezt kigondolni könnyebb, mint megvalósítani, ugyanis nem tudtam mi ehető, és mi nem. Ébredésem után a távolból „csiripelő” madarak felkeltették a figyelmem. A leendő vacsorámat láttam bennük. Ehhez persze az kellett, hogy le is tudjam vadászni egyikőjüket. Megragadtam az íjat és egy nyílvesszőt, és elkezdtem keresni a madarakat. Reménykedtem benne, hogy ki tudom használni a part dombjainak a takarását, és a növények rejtekét. Ahogy igyekeztem becserkészni a madarakat, rátaláltam az egyik fészkükre. Szerencsémre egyik szülő sem volt otthon, így a magukra maradt tojásokból egyet elloptam. Nem volt szívem az összeset, nem volt akkora az éhség, hogy egy komplett generációt „irtsak” ki. A tojás mérete viszonylag nagy volt, így kénytelen voltam eltenni a fegyveremet és fél sikernek elkönyvelni ezt a vadászatot. Igyekeztem minél távolabb kerülni a fészektől, hogy ne legyek szem előtt mikor a szülők visszatérnek. Szépen lassan visszaértem arra a helyre, ahonnan elindultam. Fontos fehérje forrással lettem gazdagabb, de valami még hiányzott. Körbe néztem és láttam, hogy beljebb a növények között van egy pár bogyós terméssel. Úgy gondoltam, hogy azokból is gyűjtők egy keveset. Ahogy közeledtem a gyümölcsök felé elővettem a fekete bőrborítású jegyzetfüzetemet. Igazából nem is értettem, hogy miért nem került ez hamarabb a kezembe, hiszen lehet, hogy fontos információkat tartalmaz, esetleg azt is megtudhatom belőle, hogy ki vagyok, vagy ha azt nem akkor talán lesz benne valami leírás a növényekről. Persze, mivel nem egy tündérmesében vagyunk, így nem a várt végeredményt kaptam a füzetből. Ahogy kinyitottam csak az üres oldalak néztek vissza rám. – Csodás. – Hagyta el e csalódott mondat a számat. – Se baj, majd akkor most írok bele, ha legközelebb se tudnék magamról… - adtam ki magamnak az utasítást, és míg a növényekhez értem lejegyzeteltem a távolban látott madarak kinézetét, a fészkük elhelyezkedését a parton, a lerakott tojások számát, és a tojások méretét. Közben elértem a bogyós terméseket is, amikből szintén szedtem magamnak, és ezekről is részletes* leírást csináltam a jegyzetfüzetembe.
   Majd nem minden megvolt ahhoz, hogy egy remek lakomát készítsek magamnak. Majdnem minden. Kivéve persze egy biztonságos hely, ahol a lakomát el is lehet költeni. A tenger felől egyre jobban közeledett a vihar, és az eddig távolban táncoló villámok lassan a partra érve rendeznek fesztivált. Ekkor egy hangos felszólítás csapta meg a fülemet a közeli domb mögül. ~ Azt hiszem itt a jegyem a szigetről. ~ Gondoltam majd elindultam a hang irányába táskámban az ismeretlen madár tojásával, különféle bogyókkal és a lehetséges memóriámként beüzemelt füzetemmel. ~ Mi várhat a dombon túl? Talán egy hajó? Ellenségesek lesznek, vagy barátságosak? Egy biztos, jobb ha a fegyvereimet nem teszem túl messzire, de persze ez a végső megoldás, vigyenek innen a vihar elől. ~ Gondoltam, majd amikor a domb tetejére értem elkiáltottam magam:      - Kérem segítsenek, jön a vihar nekem pedig nincs hová mennem!   




//* amennyiben kapok bővebb információt a növényekről, és a madarakról akkor a jegyzet részt bővíteném. //