Salonir - Ahol már nem minden a régi (Év: E.u. 885.)


  • Új téma nyitása
  • Hozzászólás a témához

Arditas Felrond

Share
avatar
Arditas

Tartózkodási hely : Madrielel

Karakterlap
Szint: I.
Fókuszpont: 0
Rang:

Arditas Felrond

Témanyitás by Arditas on Vas. Júl. 03 2016, 17:58


Név: Arditas Felrond
Kor: 20
Nem: Férfi
Faj: Ember
Kaszt: Harcos
Rang: Kalandor
Város: Afranas
Oldal: Semleges Jó
Felszerelések: Közönséges vért, Rövid kard, Nagy fapajzs, Hátizsák, Kulacs, Két napi szárított élelem, Hálózsák, Különféle növények, Anamúr erdejének őrzője egy darabja, Sárkánycsont amulettje.
Állatok: -

Küllem: Arditas egy jóvágású paraszt fiú. 190 centiméter magas, sötétbarna haj, ezüstös szempár. A farmi életnek megfelelően kidolgozott testalkata, kellőképp masszív megjelenést kölcsönöz neki. Nyakában egy furcsa amulettet ékeskedik mely kisded kora óta vele van. Közönséges vértet visel, kapcsokkal rögzített köpönyeggel a hátán. Oldalán apjától kapott rövid kardja csapkodja combját, vállaira erősített fapajzsa és hátizsákja tovább díszíti külsejét.

Jellem: (Alakulóban)


          Számos alkalommal elmélkedtem hosszasan azon, hogy milyen utat jártam be eddig, és fogok még valószínűleg a jövőben is. Sokszor jutnak eszembe a szüleim bölcs szavai, akik figyelmeztetettek rá, hogy egy hosszú életű férfinak szakaszokban kell élnie az életét, alkalmazkodnia kell az általa megkedvelt és megszeretett rövidebb életű fajok életciklusához. Miféle fajok kérdezhetnéd? De természetesen az emberekre gondolok. Amikor a szeretett ember eltávozik az élők sorából, és az illető még sokáig ott marad, akkor tovább kell lépni, le kell rázni az érzelmek béklyóját, és új életet kell kezdeni.
              Én ezt felettébb nehéz feladatnak találtam, olyannyira, hogy tán meg sem tudom oldani. Az eszemmel tudom, hogy szüleim bölcs szavai igazak. A szívemben azonban…
         Jelenlegi bizonytalan állapotomban arra a következtetésre jutottam, hogy egy ember életciklusát venni alapul, könnyen tévútra vihet. Hisz ha belegondolunk, ezek a rövid életű fajok tán nem egyik pillanatról a másikra élnek, teljes mértékben kiélvezve, ami adatik nekik? De. De így próbálják, míg nem hittanoskodnak bele más hitébe, és hihetetlenül hirtelen véget ér kis életük, ha már angyalok és démonok, na meg kitudja még milyen féle fajta lények repkednek, kúsznak másznak alattunk minden egyes nap. Nem egyik fellángolás követi a másikat, a folytonos megújulás reményében? A gyerekkori barátok, akik csupán hónapokra távolodnak el egymástól, hirtelen azt veszik észre, hogy megszakadt közöttük a kapcsolat. Az egyikük talán korai felnőttkorra kényszerült, míg a másik tovább élvezhette a gyerekkor felhőtlen örömeit… De, hogy miért is beszélek én ezekről a fontos dolgokról mikor még magamról nem is mondtam semmit? Jó kérdés, de ha már itt tartunk, ne suhanjunk el e felett sem.
            Teljes gyermekkoromra nem nagyon emlékszem. Mióta az eszemet tudom családommal élek az Afranasi szegénynegyedben. Ez az élet eltért a többi emberétől, legalábbis amennyire én tudom. Egy különös éjszakán talált rám családom. Állításuk szerint egy egekben járó lény hagyott hátra farmunk kellős közepén. Így bizony, hiába hangzik furcsán már csecsemőkoromban is kolosszálisan király dolgok történtek velem. Elnézést urunk és parancsolónk, de ez a szleng már a mai fiataloké. Az egész Afranasi szegénynegyed távol terült el a kereskedő város nyüzsgésétől, még ha akarták volna se lehetett volna jobban kimutattatni az arisztokraták undorát a pórnéppel szemben. Sokan felénk keseredett imákba rejtették elméjük tisztaságát. Egy kis isten, Iwandrell vallása azt taglalta, hogy az emberi élet mennyire elmúló dolog. Hiába vagyunk legendás harcosok, hiába vagy egy fontos ember, akár egy hívő a vég így is úgyis utolér. Próbálták megtaníttatni velem is mindezt a kavalkádot, de egyetlen egy fiatal sem akar beletörődni, hogy ő valaha is elhagyja ezt a mulatságos világot. A halhatatlanságra vágytam, és még mai napig is abban a hitben élek, hogy lehetséges ez az egész. Egyszer élünk, és meg kell ragadnunk mindent mi tőlünk telik, hogy vígan kinyújtott középső újjal megmutassuk ennek a szörnyű világnak: Igen is én szeretek élni. Éreztem magamban a kalandvágyat és egy lehetséges tett eljövetelét, mellyel ha nem is gyakorlatban, de elméletben halhatatlanná válhatok. Természetesen ez a helyi iskola szerzeteseinek nem tetszett, bolondnak és különcnek tartottak. A tanok alkalmakor nem voltam éppen minta példány. Folyton lekötött valami egészen más dolog, lehet ezt hívják kamaszkornak, mikor egy fiatal megbokrosodva kutatja élőhelye kihívásait és érdeklődik az újdonságok után. Sűrűn tulajdonítottam el szertartási ereklyéket, melyeket az utcánkban letelepedett gyűjtögetőjével cseréltem el, aki aztán jó pénzért, mint becsületes megtaláló szolgáltatta vissza a szerzeteseknek. Nem volt egy becsületes meló, de minden áron szerettem volna kisegíteni földműves édesapám és édesanyám. Ide vagy oda tanító szerzeteseket különösen nem érdekli az ember származása csak az, hogy együtt hajbókoljon velük egy furcsa szobor előtt kántálva, és kérlelve a mindenhatót valamiféle csodás megváltásért. De könyörgöm, kitaszítva élünk! Képtelenségnek tartottam azt, mit a felsőbb rendbéliek taglaltak napról napra kíváncsiskodó kérdéseimre - Nincs külvilág, a mi otthonunk az ásó és a föld hol élünk és meghalunk. Badarság! Elhatároztam magam és belekezdtem tervem megvalósításába: Ki fogok törni a nagyvilágba!
           Mindennapos tanulmányaimat a szerzetesekkel egy padban töltve a délután utáni vágyakozás merítette ki. Az előttem álló kihívások, a felkészülés és tapasztalatgyűjtés utáni vágyakozás melyek segítségemre lehetnek elkövetkező utazásaim során melegséggel öntötték el a lelkem. A hitek a mai napig ellentmondtak személyes véleményemnek, akárhányszor a saját kezűleg készített gyakorlóbábut ütlegeltem, csak ezekből a hamis, hitvány gondolatok elől próbáltam menekülni. Ez fontos szempont, ha saját életünket kívánjuk értékelni, sokan ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyják eme alapigazság jelentőségét. A világ az ő személyes tapasztalásukon túl is létezik és működik. Talán nem szándékosan kételkednek ebben az alapigazságban, de nem egy olyan személlyel találkoztam, aki azt tekintette az élet alapvetésének, hogy a létezésünk csupán egy álom. Az ő álma, és ennélfogva mi, többiek csupán az ő képzelt világának alkotóelemei vagyunk. Sokakkal találkoztam, akik e szerint élnek, akár ők maguk találták ki ezt az elméletet, akár nem. Szerintem ebben is az Iwandrell hívőinek keze van a dologban. Természetesen a beleélésről beszélek, vagy bizonyos esetekben annak hiányáról. Folyamatos harc dúl az egyén és a többség között, a szívünk mélyén el kell döntenünk, hogy hol ér véget az egyik ösvény és kezdődik a másik. Én végre eldöntöttem: Nekem most kezdődik el az új, bejáratlan ösvényem története.
           Aznap éjjel sötét fellegek gyülekeztek az égen, de egy-egy holdsugár időnként áthatolt a borulaton, és bekandikált az ablakon megvilágítva a szorgosan pakolászó énemet. Talán túl zajosan csomagoltam felszerelésem, ugyanis szüleim rajtakaptak nagy készülődésemben. Fura mód nem akartak megállítani, inkább csak búcsút akartak venni és szerencsét kívánni ismeretlen jövőm előtt állva. Titkon tudták, hogy elérkezik egy napon ez a pillanat, mikor tovább állok a répaszedés és földforgatás szegényes világából és megpróbálom felfedezni életem igaz valóját. Útra kelni és megtalálni a választ mely kisgyermek korom óta izgat: Ki is vagyok én? Édesapám a nehezen összekuporgatott pénzünkből egy kardot és egy pajzsot vásárolt, melyeket átnyújtva kívánta biztonságom és kérleltek oly meghatottan, hogy térjek haza hozzájuk valamikor, láthassák milyen ember vált belőlem utazásaim során. Nehéz volt a búcsú, de el kellett jönnöm végre a saját lábamra állnom, élni az igaz Arditas Felrond életét.
          Nem tervezhettem volna meg az utam. Nem valamely városba vagy távoli vidékre vezető utamat, hanem életem útját, melyet születésem óta járok. Gyakorta hallom más kalandoroktól mióta elhagytam Afranast, hogy nem bánták meg a döntéseiket, mert azok miatt a döntések miatt váltak azzá, akivé végül lettek. Én nem feltétlenül értek egyet ezzel a véleménnyel, de tökéletesen megértem azokat, akik így gondolkodnak. Utólag természetesen könnyű bölcsnek lenni, de azonnali döntést hozni ott, a pillanat hevében sokkal nehezebb, egyáltalán nem egyszerű meglátni a „helyes” megoldást. Ezzel vissza is kanyarodtam az eredeti kérdéshez: nem tervezhettem volna meg azt a hatalmas utazást, amelyben részem volt, nem láthattam előre, hogy merrefelé kanyarognak az ösvények, hogy az elmúlt évek fordulatai milyen irányba, milyen cél felé löknek tovább. Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az utazást, a jelenben kell élnünk, noha a jövő felé tartunk. Természetesen nem várt következményekkel is szembe kell néznünk. Bár az örökös felfogásom miszerint: - Örökké fogok élni és halhatatlanná válok, na meg miszerint csak egyszer élünk, így ilyenkor kell igazán élnünk, hogy tudjunk mit mesélni a jövő nemzedékének – ez a felfogás nem hagyott letérni az utamról. Az utazásunk egyedi, de nem magányos és elszigetelt. Több ezer egyén útja keresztezi egymást folyvást és folyvást, és ezek a kereszteződések újabb és újabb utakat nyitnak meg, amelyek mind előrefelé vezetnek, új kalandokhoz és új kapcsolatokhoz, amelyek új kötelékeket eredményeznek. Hasonló kapcsolatnak, akár köteléknek is nevezhetném újdonsült barátom Madriellel való találkozásom. A fiatal ámde csodálatos nővel való találkozásomat akár az Istenek művének is nevezhetném, ugyan is az eltelt évek magányos bolyongása és túlélése úgy tűnt végre kifizetődik és új ösvényre léphetek. Végre nem egyedül. Hogy további kalandjaink után merre sodor a sors, de Madriellel az oldalamon nem egymagam kell hánykolódnom ezen a veszett tengeren: Az élet hullámain.
  • Új téma nyitása
  • Hozzászólás a témához

Pontos idő: Szer. Szept. 20 2017, 20:10