Salonir - Ahol már nem minden a régi (Év: E.u. 885.)


    Issle naplója

    Share
    avatar
    Caralden Yosa
    Admin
    Admin

    Tartózkodási hely : Moldred

    Karakterlap
    Szint: Admin
    Fókuszpont: Feneketlen
    Rang: Akadémiai Igazgató

    Issle naplója

    Témanyitás by Caralden Yosa on Kedd Dec. 22 2015, 01:16

    Issle napló
     
    Mióta Choor átcsábított a saját oldalára, bukott vagyok. Nem csak azért lettem az, mert erővel kecsegtetett, de nem is az erő miatt, egyszerűen az angyalok égi tanácsa, ami korántsem nevezhető már olyan éginek és szentnek, mint azelőtt, felháborított. Le akartam őket taszítani, hogy újra béke legyen az emberek és angyalok között, ehhez pedig szükségem volt egy külső erőre: talán Choor mellett minden sokkal jobb lesz és könnyebb.
    Nem csak kegyeltje lettem, akitől egy töredéket kaptam az erejéből, hogy ezzel egyszerűbben tudjam az ujjaim köré csavarni a toborzott seregét, hanem megkaptam azt is, amit az angyalok között nem: szeretetet. Igen, furcsa azt mondani egy angyalnak, főleg egy sötét istenről, aki mellesleg főisten is, hogy Choor, a halál és sötétség istene tud szeretni. Egyáltalán nem volt olyan, mint amilyennek a legendák írták. Talán hallomásból jegyezték fel róla az iratokat, de semmiképp sem találkozhattak vele szemtől szemben. Aki látta is, csak a maszkjában pillanthatta meg őt – ezért mondhatják rá, hogy szörnyeteg -, s csakis úgy ismerhették őt, mint a viszályok istene, egy dühödt démon, aki bármelyik pillanatban eltiporhatja a kisebbeket. De nem. Choor engedte, hogy közel kerüljek hozzá, vagy talán akarta is: nála szebb férfit aligha láthattam, szinte szomjazta a szeretetet, amit asszonyától, Norjától nem kapott meg, és ezt tudta jól. Tudta, hogy Norja célja egy olyan utód nemzése, aki fenntartja majd az erejüket és sikerre viszi a céljukat, de Choor mindvégig sötétben élt és bosszúvágyban. Nem kapott ő se többet, mint mi angyalok.
    Titokban mindennapos vendége lettem hol csak egy csevegésre, hol pedig az ágyában. Megígértem neki, hogy sereget toborzok, amit eleinte tényleg önös céljaim érdekében tettem, később viszont már azért, mert éreztem valamit Choor irányába a tisztelet mellett.
     
    Egyszer azonban minden megváltozott.
     
    Olyan új erőt érzett, amit még soha, és mindenképp szüksége volt rá. Biztosított róla, hogy sikerülni fog átcsábítani őt az oldalára, de figyelmeztetett is, hogy vigyázzak vele, nem könnyű eset, s talán árthat is nekem.
    Minden erőmet összeszedve igyekeztem Afranasba, a kereskedők városába, ami nem csak a fekete piacairól és sötét helyeiről volt ismert, de a vörös negyedekről is. Itt éreztem azt az erőt, amit még soha azelőtt, ami még nekem is új volt angyaléveim alatt.
    Hosszú sor állt előtte, mintha mind arra várna, hogy egy gyönyörű kielégülésben legyen részük – s nem is tévedtem nagyot. Idővel én is sorra kerültem, de mintha a daimón nem akart volna velem foglalkozni.
    Felfedve előttem kilétét harcba bocsátkozott volna, ha mindezt szó nélkül hagyom, de ehelyett elmeséltem neki, hogy sorsunk közös: mind az angyalok, mind a daimónok egyszerűen meg lettek teremtve, nem volt gyerekkorunk, család, szerelem, ez számunkra ugyanis mind tabu.
    Megszegtem Choor-nak tett eskümet, nem volt többé szándékomban, hogy mellé állítsam ezt a megtört lelket. Helyette mindent meg akartam neki mutatni, ugyanis Ladum, az élvezet istene arra kárhozatta őt, hogy mindvégig ebben a porfészekben legyen és kuncsaftokat elégítsen ki, mit sem tudva arról, hogy mi folyik odakint a világban.
    Az első célállomás Hisur lett, ahol elmagyaráztam neki, milyen mókás lehet a hó. Mivel energiája fogyóban volt, s muszáj volt feltöltenie, felajánlottam neki társaságom. De nem úgy, ahogy azt a kuncsaftok tették. Tényleg adni akartam neki valami mást, valami boldogabbat, ami azt sugallja neki, hogy én törődök vele, hogy nem hagyom cserben. Persze az egyszerű törődésből csók lett, a csókból pedig olyan gyönyör, amit még Choor mellett sem tapasztalhattam meg. Nem csak azért, mert ez a daimón, Enarach az élvezetek istenének képmására teremtődött, s élvezetdaimón volt, hanem azért, mert másnak éreztem magam mellette, ami kiegészített, ami valami jobbat nyújtott. Mellette nem voltam szolga, hanem az lehettem újra, aki valójában vagyok, ez pedig semmiképp sem egy meggyötört, gonosz lélek. Ő is elfogadta magát olyannak, amilyen, amikor mindvégig démoni alakjában volt előttem jelen.
     
    Azonban Choor-nak nem tetszett, hogy sokáig távol vagyok, s más ágyát melegítem – vagy éppen az én ágyam melegíti más -, erről persze sokat nem tudott, csak azt, hogy még nem érkeztem meg. Amikor azonban mégis eljött az ideje annak, hogy jelentést adjak neki, szomorúan tértem vissza Nicosiába a sötét kastély falai közé. Beérve meghajlottam előtte, ahogy az szokássá vált, ő pedig figyelemmel kísérte minden mozdulatom.
    - Mondd el hát, Issle, sikerült eltérítened azt a daimónt?– ahogy ránéztem komor arcára, szomorúságot láthatott a szememben. Még mindig mertem állni a tekintetét, de láttam benne valami ördögi fényt gyúlni, ami azt súgta, hogy nem lesz elégedett a munkámmal.
    - Nem – hangzott az egyszerű válasz, majd lesütöttem szemem. Előbb csak a mellkasának hirtelen emelkedését éreztem, majd ahogy kifújja a levegőt. Lépteket hallottam, s közvetlen előttem megállt.
    - Mi ennek az oka? – talán kérdése egyáltalán nem tűnt kegyetlennek vagy dühösnek, de ahogy tagolta és feltette, annál inkább keltett bennem félelmet. Olyan fajta félelmet, amit eddig még nem éreztem. Kezdek eltávolodni tőle szívben és lélekben egyaránt. Nem mertem elmondani, mi van a szívemen.
    - Csak egy megtört daimón. Nem tehetem meg, amit kérsz tőlem, Uram. Sorsom az övével egybefonódik – válaszomra állam alá nyúlt, s megemelte, hogy közvetlenül a szemébe nézhessek. Izzott a dühtől, mégis éreztem benne valami enyhítőt, amikor rám nézett. Talán szeretett volna?
    - Felemeltelek. Lehetőséget adtam neked, hogy erősebb légy, otthont adtam neked, s mindent megadtam, amit odafent nem adtak meg neked a mocskos angyalaid. Felelj hát, miért nem engedelmeskedsz?! – megremegtem kérdésére. Én nem tehetem meg ezt! Nem hozhatom el őt ide, amíg ő nem akarja. Nyeltem egyet.
    - Szeretem… - a válaszom megdöbbentette őt. Szája egyenes vonallá formálódott, össze is nyomta szorosan, mikor vastag keze hirtelen a nyakam köré fonódott. Alig kaptam levegőt, ahogy egyre erősebben szorította és zárta el előlem a levegővétel lehetőségét, s éreztem, ahogy a talaj távolodik tőlem. A levegőben voltam, egyszerűen a nyakamnál fogva. Hát ezt tenné velem az, akit egykor még szerettem?
    De nem bírja tovább, egyszerűen elnéz tőlem, majd eldob messzire, hogy egy kupac csont között landoljak – szerencsére nem holtakén, egyszerű díszek voltak -, ez pedig elég volt ahhoz, hogy újra megtörjek, hogy fájjon. Alig volt időm a nyakamat szorító fájdalmat megszüntetni a lágy masszázzsal, mert azonmód utánam vetődött, hogy ajkait az enyémre tapassza erőszakkal. Sehogy sem tudtam magamról lerángatni, hiába próbáltam a mellkasánál fogva eltolni. Egyszerűen magához húzott erős karjával, s utat tört a számba a nyelvével, végignyalt a fogsoromon, s fenekembe markolva egész közel húzott az ágyékához. Abbahagyva a csókot nyelve hegyével végigszántott a nyakamon, ahol még az előbb fojtogatott, s meglepő módon eltűnt a fájdalom. De nem! Nem akartam! Most semmiképp sem.
    Azonban hiába erőlködtem, hogy elengedjen, máris a levegőben voltam újra, a karjaiban, miközben egy oszlop felé repített. Ott megállva az oszloppal szemben nekinyomott, s feltűrte a ruhám alját. Amíg egyik kezével a mellemnél fogva tartott, addig a másikkal a fenekem markolta, s belémhatolt. Ez nem volt olyan kellemes érzés, mint az megszokott volt tőle, éreztem, hogy ez a bosszúja. Felüvöltöttem, de valahogy mégis sikerült neki azzal tompítania, hogy mindeközben a nyakamba lihegett.
    Gyors volt és kíméletlen. Dolga végeztével egyszerűen ott hagyott a hideg padlón mocskosan, vérben fekve és könnyekkel áztatva. Nem szólt semmit, csak hátat fordított és eltűnt a sötétségben. Azt sem mondta, hogy itt véget ért a szolgálatom, vagy tegyem tovább, amit mond.


    Mintha szomorúságot láttam volna az arcán, hitetlenséget, hogy egy angyal, akit szeretett, elárulta őt…

      Pontos idő: Szer. Szept. 20 2017, 20:08