Salonir - Ahol már nem minden a régi (Év: E.u. 885.)


  • Új téma nyitása
  • Hozzászólás a témához

Dakath Reej

Share

Dakath Reej

Témanyitás by Dakath on Kedd Nov. 10 2015, 22:28

Név: "Még! Még!" - egy kurtizán Dakath Reej
Kor: Őskövület 19
Nem: ficsúr férfi
Faj: fatty Sötételf-drakojan
Rang: Mindenek felett álló Kalandor
Születési hely: Anya Dragonia
Oldal: http://tumblr http://salonir3.hungarianforum.com
Felszerelések: A testem Exotath
Állatok: Drakojanok Sherain - éjfekete sárkány
Kinézet: Sötét
Jellem: minden helyzetet kihasználok; ha kell, hidegvérrel ölök; nem tartok barátokat; apámtól örökölt hidegség

Előtörténet (prá):
A nevem Dakath Reej. Jobb szeretem csak Dakathként emlegetni magam, amire az ostoba, mesékben hívő bolondok csak fellengzően legyintenek. Ők nem tudják, milyen is a valóság, hogy a jó és a rossz között nagyon vékony a vonal és hogy egy névvel nem lehet megváltani a világot.
Apám, Deron Reej az egyik leghatalmasabb sötételf mágusként ismert szerte Salonirban. És a legveszélyesebbként is. A mesék szerint egymaga ölt le 33 sárkányt a Rayodth-Fennsíkon. Én azonban nem hiszek a meséknek. Én tudom, hogy ez a szám jóval nagyobb.
Ahhoz, hogy az én történetem elmeséljem, előbb az övéről kell beszélnem.
Néhány éve becstelen tolvaj volt, aki hatalmas mágikus hatalommal rendelkezett. Már fiatalkorában elismert mágus mágusként tartották számon és jelentős hálózatot épített ki, a fénylakók pedig félték nevét a nevét. Rengeteg különleges fegyver ékesítette szobájának sötét falát, de nem csak egy bolond gyűjtő díszeiként. Mindegyik gyilkossághoz másikat használt és még évek múltán is fel tudta idézni, melyik áldozatát hogyan végezte ki, akár főurakat más megbízásából, akár egyszerű tolvajokat. Sokan egyszerű rablónak tartották, az igazi indítékait azonban senki nem ismerte, még a legbizalmasabb körébe gyűjtött csatlósai sem.
Terve volt. Már rég kitervelte. Hosszú ével után észrevétlenül sikerült bejutnia Dragoniába, kijátszva az őröket és az éj leple alatt egy papnő segítségével bejutott a drakojanok főhadiszállására, ahol megerőszakolt egy fiatal drakojan lányt. A lány szó nélkül tűrte, mert szólni nem bírt; ajkait mágikus pecsét zárta le.
Dolga végeztével apám egyszerűen eltűnt, a lánynak pedig együtt kellett élnie a szégyennel, gyerekével, akit szíve alatt hordott. Négy hónapig titkolta mi történt, amikor nem tudta elrejteni növekvő pocakját. Fajtája meghurcolta és kitagadta, utolsó esélyként azt adva neki, hogy megszabadul a gyermektől. Egy ismeretlen rituálé részeként meg tudták volna szabadítani a magzattól a születés előtti estén. Megtalálták apámat, akinek a vérére volt szükség a rituálé végrehajtásához. Láncba verve vitték a szülőszobába, ő pedig nem ellenkezett.
A szülés megkezdésekor, mikor a pentagramma öt sarkában álló bába egyszerre kezdte kántálni az ősi szavakat, apám eltűnt a bilincsek szorításából és fekete árnyakkal körülvéve jelent meg néhány másodperccel később az anya előtt, egy varázslattal hátrataszítva az összes őrt, akik azért voltak ott, hogy féken tartsák.
- Sajnálom - suttogta, majd rátette kezét a megtermett hasra, amiből mindenkit elvakító fény kezdett el áradni, a gyerek pedig egyszerűen kipottyant apja kezébe, aki rögtön köddé is vált vele, egy drakojan sem volt képes lenyomozni a nyomát.
Anyám a megalázottságtól örökre elhagyta szülőhelyét és azóta sem tud róla senki semmit. Vagy ha igen, nekem nem árulják el.
Így jöttem hát én a világra. Egy fattyú, két ellenséges faj leszármazottja, félig sötételf, rabló, gonosz, sötétségben élő gaztevő, félig pedig drakojan, az igazság bajnoka. Látod, hogy a név semmit nem jelent? Azóta sem tudom, apámnak milyen indítékai voltak arra, hogy egy drakojan nőtől legyen gyermeke, ahogy azt sem, miért akarta, hogy egy ilyen szörnyeteg jöjjön a világra. Én vagyok a határvonal a két faj között, mindkettő egyszerre, ám egyik sem igazán - mindkettő tagadná létezésem, ha tudnának róla. A fenti világban megvetnek, a sötétbe pedig be sem fogadnak. Mindkettő faj megvet, ahogy bármelyik másik épeszű ember is.
De ne menjünk ennyire előre; születésem után még semmit nem tudtam származásomról.
Apám nem térhetett vissza Davirosba, hiszen a sötételfek kitagadták volna, amiért képes volt sárkányvérűvel közösülni, ezért engem Agnosiába, az elfek birodalmába vitt kiképezni. Egy sötét kis kunyhóban talált menedéket, én pedig három éves koromig a sötétben éltem, amíg meg nem tanultam beszélni és formálni a nyelvet, illetve nyelveket, mivel apám a drakojanok nyelvén sokat tanított.
Három éves koromban láttam meg először a felszínt, a sűrűn benőtt erdőbe kevés fény áradt, de nekem kevésbé volt káros, mint apámnak, kettős származásom miatt. Az elfek értetlenül bámultak, mikor meglátták a sötétbőrű jövevényeket, amire egy kedves gyermekmosolyt kaptak válaszul. Nem tudtam mire vélni vicsorgásukat, de akkoriban nem is nagyon tudtam megkülönböztetni a gesztusokat. Csak a bőrszínem elég volt ahhoz, hogy már gyermekkoromban, ártatlanul élve, életem furcsa szövedékekkel teli útjai előtt állva megpecsételjenek.
Azonban itt, a csodákkal teli elfek földjén is meg lehet találni a romlást, ha valaki elég ideig kutatja. Apám az erdőben tanított engem a helyes kardhasználatra, a városban pedig a helyes illemre, ami fontos lehet számomra, ha majd egy hájas arisztokrata udvarába kell bejutnom, hogy aztán bizalmát elnyerve elmetszhessem a torkát. Persze nem így fogtam fel a dolgokat, de apám szigorúan szemmel figyelte előrehaladásomat.
Mikor fizikai erőm is megfelelővé vált, elkezdtem fakarddal gyakorolni és megízleltette velem a mágiát is; nem épp a legfinomabb módon, ruhámat égette fel a hátsó részénél, én pedig csodálattal bámultam az égő szövetet, mielőtt belém nem mart volna a fájdalom. Ennek nyoma még ma is meglátszódik, ha valakinek elég betekintést nyújtok intik tájékaimra.
Sok időt töltöttem el szobájában, ahol leginkább művészeteket és történelmet tanított meg nekem, nem az unalmas fajtát, hanem gyakorlatilag mindent, amire egy kalandvágyó fiú kíváncsi lehet. Meglepően sok könyvet halmozott fel szekrényekben, fiókokban és polcokban, a varázs- és kegyszereken kívül ezek foglalták el a legtöbb helyet; mindenféle volt, a száraz tankönyvektől kezdve a kalandos mesékig, még romantika is. A kis helyiségben rengeteg kard volt, azt ígérte, ha elég idős leszek és kiérdemlem, megkaphatom azt, amelyik a leginkább illik hozzám. Volt egy, ami igazán megragadta a tekintetem; egy lila pengéjű, sötétséget árasztó kard, amely ránézésre is hatalmat is sugárzott magából. Elhatároztam, hogy megszerzem magamnak.
Néhány év alatt elsajátítottam a rablóság fortélyait és szavamra, jobban csaltam kártyában mint a saját apám. Hosszú esték kártyajátékai során egész jelentős vagyonra tettem szert apámnak, aki maga is meglepődött az eredményen. Úgy osontam az árnyak között, mintha egy lennék közülük, senki nem méltatott egy pillantásra sem; mind féltek, hogy már látvány is megfertőzi őket. Nem volt így nehéz elcsenni ezt-azt a köznéptől, vagy a pökhendibb uraktól.
Tizennyolc éves koromra elég érettnek tartott, hogy teszt elé vessen; kiküldött az erdőbe, ahol egy karddal kellett túlélnem három napig a kegyetlen hidegben, a vadállatok között. Mágiával megtanultam már felfűteni a testem, illetve az állatok sem okoztak túl nagy gondot, hiszen medvékkel küzdöttem akkor már; a probléma az volt, hogy ő üldözött engem.
Minden tudásomat össze kellett szednem, amit tanított nekem, hogy túléljem. Avarból készítettem magamnak fekvőhelyet, csapdákat állítottam, csak hogy eltereljem a figyelmét, még az arra tévedő elfeket is lefizettem, hogy tévútra vezessék. Természetes ha ez egy igazi vadászat lett volna, már rég a nyomomra bukkan, inkább arra volt kíváncsi, milyen módon vagyok képes elsajátítani az általa tanítottakat. Meglepően jól, konstatálta.
Büszkén húztam ki magam, akkor még nem tudtam, mi vár az este.
Este apám magához hívott a szobájába. Az addig kemény és a kötelék ellenére idegen arcon aggodalom tükröződött a kandalló tüzénél, amit csak akkor gyújtott meg, ha tisztán akarta tartani a gondolataimat.
- Készen állsz, Dakath, hogy beteljesítsd a sorsod - ahogy gondoltam. Se egy "fiam", se egy elismerő szó. Csak a száraz tények. Kapd be.
- Beszéltem már neked származásodról, a városunkról. Sosem érdekelt, hogy miért világosabb a bőröd az enyémnél? - kérdeztem, a könyvespolcokat szemlélve. Szokásához híven nem tekintett rám.
- Gondolom, mert több időt töltöttem a felszínen - válaszoltam. Arcon csapott. Aztán rámmosolygott. Már megszoktam.
- Mintha említettem volna, hogy a sötételfek érzékenyek a napfényre - magyarázta a pofont. - El kell árulnom valamit. Te egy hajszálnyit más vagy, mint a többi. Egy kicsivel különlegesebb. Egy árnyalatnyival hatalmasabb - az utolsó szóra megcsillant a szeme.
- Természetes sötételf vagy, hiszen le sem tagadhatnád jóképűségedet, amit tőlem örököltél. Az anyád azonban nem a mi megrontott vérünkből származik. Az ő szépsége egy másik faj szépséges, mely felér az erejükhöz is. Egy drakojan.
Hogy mi? Szemem írisze remegni kezdett a tűz fényében. A drakojanokról azt tanultam, hogy a jó oldalhoz tartozó, sárkányok hátán csatázó harcosok voltak. Hősiesek, bátrak. Egyáltalán nem olyanok, mint mi. Ősi ellenségeinknek számítanak, most mégis azt mondja, hogy közöm lenne hozzájuk?
- Tessék? - kérdeztem vissza. A döbbenettől nem jutott más eszembe.
- Édesanyád egy drakojan volt, szépsége felülmúlta bármelyik alkonyi eget. Tizennyolc évvel ezelőtt szült, én pedig úgy döntöttem, hogy a gondjaimba veszlek.
- Hogy micsoda? - álltam fel a székből. - Hogy lehet hogy összeálltál egy drankoval? - Apámmal így csúfoltuk a pikkelybőrűeket. - És egyáltalán, miért nem hasonlítok én egyáltalán egy drakojanhoz?
- Az okaim most nem fontosak. Meg fogod tudni idejében, ha már elég erős leszel. A hatalmad, a két faj vére fegyver, ne feledd. A drakojanok pedig nem sokban különböznek tőlünk. Ha nem más lenne a bőrszínünk, talán meg sem tudnának különböztetni az elfektől.
Hirtelen rengeteg kérdés kezdett kavarogni a fejemben.
- Hol van most anyám?
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod? - kérdeztem üvöltve. - Hol van most?
Jött volna az újabb pofon, ha nem térítem ki időben a kezét és nem ragadok le egy fegyvert a fegyverállványról. A bőr markolat marni kezdte a kezem, mintha csak egy erősen savas felülethez értem volna, de láttam, hogy nincs rajta semmi. A fájdalom kicsavarta kezemből a kardot, mely hangtalanul zuhant a padlóra.
- Nem ajánlom, hogy kezet emelj rám - mondta apám elhűlt hangon. - Amit tudnod kell, azt elmondtam. Hamarosan újabb kiképzés vár rád. A drakojanok fognak segíteni elsajátítani az erőt, mely születésedtől fogva veled van. Szedd össze a cuccaidat, holnap indulunk.
Mielőtt bármit mondhattam volna, leemelt egy pengét és a kezembe nyomta. Súlyos volt, kiegyensúlyozatlan és fekete, mint az éjszaka. Ez volt az a fegyver, amit arra az időre ígért, mikor kiérdemeltem. Én azonban valahogy nem éreztem úgy, hogy valóban ezt szánta nekem; mintha csak vigaszdíjat adott volna a kudarcom után. Dühömben elhajítottam a fegyvert és lefeküdtem aludni.
Nem sokat aludtam az éjjel, végig az gyötörte elmém, hogy hogyan fogok én beilleszkedni egy tőlem teljesen idegen közösségbe, hogy egyáltalán beengednek-e a határokon és hogy mi okuk lehet, hogy egy sötételfet eddzenek. Az azonban még jobban érdekelt, hogy apám miért akarja, hogy odamenjek. Mi célja lehet velem? Egyáltalán miért került egy ágyba egy drakojannal? Szerelem? Apámnál? Ugyan már.. Minél többet gondolkodtam rajta, annál sötétebb gondolatok jutottak az eszembe. A két faj harcban állt egymással, mi ok lehetne tehát arra, hogy odaküldjön? Meg kell szereznem az erejüket, ez eddig biztos volt, de mit kezdek majd vele? Apámnak biztos, hogy más tervei voltak, mint nekem.
Ahogy ígérte, másnap reggel útnak indultunk. Nem volt nehéz elválnom Agnosiától, semmi nem kötött ide. Gyalog vágtunk neki az útnak, mert azt mondtam, nem szeretne feltűnt kelteni. Na persze. Mintha a bőrünk nem lenne elég feltűnő. Az indulás előtt elmondta, hogy anyám nem tarthatott vele a vére miatt. Azt is elmondta, hogy a fajtája kitagadta a szégyen miatt és hogy el kellett hagynia a szülőhelyet, mindezt pedig neki köszönheti. Én azonban hirtelen jobban haragudtam a népre, mely kitaszította szülöttjét, mint az apámra.
Dragoniát egy helygség belsejébe építették, ami eléggé megnehezítette az odajutást. Három napja sétáltunk a hófödte csúcsokon, a hideg szél átsüvített ruhánkon, mintha csupaszra akarna vetkőztetni a napfényben, a hó pedig kellemetlen ropogással morzsolódott össze csizmáink alatt. Ide-oda cikázott köpenyünk a fák között, mi pedig tovább baktattunk a végeláthatatlan utakon. Úgy a hegy közepéhez érve apám szájához emelte ujjait és füttyentett egyet. Szó nélkül haladtunk tovább, cselekedetének értelmét elnyelte az idő. A csípős hideg arcomra tapasztotta a hócsillagokat, így hamarosan inkább tűntem egy pironkodó hóembernek, mint sötételfnek.
Furcsa módon a városban nem rohantak le minket az őrök, sőt, furcsa módon az egész ideút alatt semmi jelét nem láttuk annak, hogy ellenkeznének úticélunkkal, csak az utcán kóborló emberek húzódtak vissza házaikba, karjuknál fogva a labdájukat elejtő gyerekeket, amire apám egyre szélesedő mosollyal válaszolt. Kedvére telt, hogy a legendák nem múltak el nyomtalanul.
Ahogy közeledtünk a drakojanok bázisát jelentő térhez, a távolban már megpillantottam a gyűlölettel teli tekinteteket, melyek a vastag páncélok fölül, a sisakok mögül szegeződtek ránk. A drakojanok harcra képes tagjai valószínűleg mind itt gyülekeztek, talán az érkezésünket várva. Néhányuk félénkek húzta össze magát, karjait befelé húzva, ami inkább szólhatott apámnak, mint nekem, de legtöbbjükre inkább jellemző volt a többségük okozta magabiztosság. Odaérve a kőlépcsőkhöz, apám megállt előttük, mintha csak bebocsátásra várna. Egy futóbolond rohant oda hozzánk, aki meghajolva felinvitált minket.
- A parancsnok rögtön érkezik. Kérem, várakozzanak türelemmel.
Azzal el is tűnt, mi pedig felsétáltunk a hosszúra nyúlt lépcsősoron. Az összeverődött drakojanok friss húsként méregettek, néhányan összesúgtak maguk között. Apámat kerülték, de szemérmetlenül megbámultak engem és nem igyekeztek elrejteni utálatukat. Közöttük volt egy különösen agresszív testtartással méregető mamlasz, aki levegőt is elfelejtett venni, miközben a gyenge pontjaimat kereste. Egyre nagyobb hangzavar kísérte jöttünket, néhány nagyobbdarab pedig elkezdett keselyűk módjára körözni körülöttünk. Végül a leghájasabb jött oda hozzánk.
- Nem látjuk itt szívesen a fajtádat - fröcsögte.
- Lehet - válaszoltam sötéten -, de szerintem a sertések sem örülnek, hogy három szájat kell etetniük személyedben.
- Ne akard, hogy itt helyedben kivégezzelek.
- Nem hinném, hogy le tudnál győzni egy párbajban, a pribékjeid nélkül.
- A penge téged is átvág - vetette oda a mamlasz.
- A tűz pedig téged is megperzsel, dranko - vágtam vissza. A drakojan láthatóan sértésnek vette.
Farkasszemet néztünk, amíg egy acélosan csilingelő hangra el nem némult mindenki. Hátrafordulva egy arany-fehér páncélba öltözött embert láttam, apám félmosolya, amivel rég nem látott vetélytársát üdvözölte pedig elárulta, hogy a parancsnokkal állunk szemben. Hirtelen elfogott a düh, amit az anyám miatt éreztem és amit apám mesélt. Teljes lendületemet felhasználva rohantam oda a férfihoz felemelt kézzel, mielőtt a többiek bármit is cselekedhettek volna.
- Hogy hívták anyámat? - kiáltottam az arcába, a nyakát fojtogatva. - Hogy hívták anyámat?! - A körülöttem lévő embertömeg egyszerre mozdult meg, néhány már a parancsnok megjelenésekor felemelkedve, a távolban pedig megremegett a föld egy hatalmas kiáltást kísérve. Talán nem volt a legjobb ötlet a drakojanok parancsnokának életét fenyegetni a bázisukon, de most apám is itt volt. Ők legalább annyira féltek, mint én.
A parancsnok félelem nélküli szemmel, de a megalázottságtól eltorzult arccal válaszolt.
- Caitlen.
- Mondd ki a teljes nevét! - üvöltöttem.
- Caitlen Rose - ahogy kiejtette a szavakat, a kezem elvált torkától és egy furcsa, ismeretlen erő húzta egyre hátrébb, amíg ismét beszélőtávolságba nem kerültünk. Ismeretlen mágia. Úgy tűnik, ebben jók. Most apám is előrelépett és meghajolva köszöntötte a vezetőt.
- Rég nem láttalak, Roahn.
- Miért hoztad ide a fattyat?
Kezeimen az izmok megfeszültek, de apám kézmozdulatára lenyugodtam.
- Nem tagadhatod meg a vérvonalát. Azért hoztam, hogy elsajátítsa a drakojan harcmodort.
A környéken hal sugdolózás indult, aminek a parancsnok kézlegyintése vetett véget.
- És mégis mi vezetett téged rá erre?
- Úgy hiszem, hasznos lenne a fiú számára. Nem igaz?
Az aranyba öltözött férfi szakállát simogatva lépdelt előttünk, mérlegelve a hallottakat. Majdnem megjegyzést tettem agyi képességeire, de apám, mintha csak a fejembe látott volna, ismét jelzett, hogy maradjak csöndben.
- Huszonhárom éve köröznek téged Salonir összes városában, te pedig most önként idejössz, ahol valószínűleg azonnal kivégezhetnek. A kölyköddel együtt.
Arcáról lefagyott a magabiztos mosoly és csak álcaként tudott felvenni egy félelemtől reszkető félmosolyt. Még nem láttam őt félni, de talán a sárkányvérű tekintélye rá is hatással volt.
- Eltekinthetünk az ostoba népek babonáitól - felelte meghajolva. - A fiú legalább annyira a te népedhez is tartozik, mint az enyémhez. Nem tagadhatod meg, hogy drakojanként élhessen.
- A fiú egy olyan nő szülötte, aki kitagadtatott tőlünk és nem méltó a nevére. A fiának semmi joga itt lenni.
A távolban ismét morajlás hallatszott és az egyik őrtorony mögül végre felemelkedett a korábbi földmozgást okozó monstrum, mintha csak hívószóra indult volna el. Egy hatalmas, éjfekete sárkány, vörös szemekkel. Egyáltalán nem illik a parancsnokhoz. A levegőben kőröző lény a végítéletet hirdetve jött egyre közelebb, én pedig váltam egyre nyugodtabbá. A sárkány hatalmas szárnycsapásokkal ért földet mellettem és szárnyaival körülölelte testem. A pikkelyes hártya kellemes melegséggel töltött el, mint a hideg acél.
A parancsnok megvető tekintettel nézett apámra.
- Úgy tűnik, Sherain döntött - mondta, majd közelebb hajolt apámhoz. - Nagy hiba volt idejönnöd, Deron - suttogta, úgy, hogy rajta kívül csak én halottam. Furcsa. Először hallottam a nevét. Nem hatott meg.
Egyértelmű volt. Az ő élete az én jövőmért cserébe. Az pedig egyértelmű volt, hogy apám képes lenne eldobni az övét az enyémért. Sejthette, hogy ez lesz, mégis vállalta a veszélyt. Biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül. A körülöttünk állók megfeledkezve rólam mohó elégedettséggel bólogattak, várván a végső ítéletet.
- Deron Reej. A fajtánk ellen cselekedett bűntetteidért, a rayodthi mészárlásért, Kahlvar kirablásáért, Anamúr templomának felgyújtásáért, gyermekek megöléséért és elrablásáért, garázdaságért, nők megrontásáért, a kyogrei haderő teljes megsemmisítéséért, a Rebandirban mutatott ellenállásodért ezennel halálra ítéllek.
Deron sorsába beletörődbe letérdelt, a teljes páncélzatba öltözött harcosok pedig már hozták is a bűnösökre lesújtó kardot és a kivégzéshez szükséges eszközöket. Amint fejét és karjait behelyeztél a megfelelő helyekre, néhány vajákos kántálással kezdte biztosítani, hogy ne használhasson mágiát. Mikor befejezték, a parancsnok megragadta a kardot és felemelte a levegőbe. Apám köpenye körül fekete árnyak kezdtek lengedezni, mintha fekete tűz emésztené el. A pallos visszatarthatatlanul lesújtó pengéje hatalmas erővel csapódott a kövezetre, meglengetve az árnyakat, amiken áthaladt. Apámnak nyoma sem volt, helyette csak a korábbi helyét idézi árnyak maradtak meg. Ugyanazt a mágiát használta. amit akkor, mikor a születésem meggátolását akadályozta meg és most további néhány évig senki sem fogja tudni, hol található.
Csak az a reménye marad meg számára, hogy beteljesítem küldetésem, amiért idehozott. Hogy én leszek a fegyver, aki elpusztítja a drakojanokat, aki elég erős ahhoz, hogy a két faj erejét együtt felhasználva véget vessen a sárkányvérűeknek. Azt akarja, hogy én legyek az utolsó sárkánylovas. Azzal azonban nem számolt, hogy saját akaratom is lesz és hogy drakojanként nem akarom majd megtagadni saját vérvonalam és kipusztítani azt, szégyent hozva anyámra, akit kitagadtak azért, mert én a világra jöttem. Hatalmas erő került a kezembe és a név kötelez, hogy felelősen bánjak vele. Nekem kell meghoznom a döntésemet.

Én vagyok a penge, mely átszeli az éjszakát.
Én vagyok a kard, mely átszabja a formát.
Én vagyok a kéz, mely átformálja az időt.
Én vagyok Dakath, az első sárkánylovas.
avatar
Caralden Yosa
Admin
Admin

Tartózkodási hely : Moldred

Karakterlap
Szint: Admin
Fókuszpont: Feneketlen
Rang: Akadémiai Igazgató

Re: Dakath Reej

Témanyitás by Caralden Yosa on Szer. Nov. 11 2015, 20:59

Először is Üdvözöllek az oldalon az elsők között!

Egy szokatlan történetet hoztál elénk - nem gondoltam volna, hogy valaki pont két ellenségeskedő fajt hoz össze, így bevallom, nagy fejfájást fogsz még okozni a későbbiekben. De legalább nem az a fajta "születek-élek-majd lesz valami", hanem tényleg voltak benne tények és történések. Bár voltam benne logikai bukkanók, mégpedig az, hogy a drakojanok miért is fogadták végül Dakathot és az apját köztük, miért döntöttek mégis úgy, hogy foglalkoznak vele, elvégre később a hátrányukra is válhat - talán kém lehet két faj között.
Mellesleg... úgy érted, Dakath mint első sárkánylovast a sötételfek között, ugye? Elvégre a legelső Dakath ezelőtt már évezredekkel megjelent, aki valójában a legelső volt. Very Happy

Már csak azt kell eldöntenem, vagy mond meg nekem te, hogy Sötételf szeretnél e lenni, vagy Félvér. Smile

Valamint, jó lenne még tudni, hogy melyik oldalon állsz, vagy esetleg semleges vagy e, nem pedig az oldal linkjét kellene ott látnom. Very Happy

A kezdő arany minden esetben 1000, az előtörténetedért pedig kapsz még +500 aranyat.
Írj Adatlapot és... mondanám, hogy menj játszani, de játékot még nem nagyon tudunk biztosítani az oldal megnyitásáig.

Üdvözlettel,
Staff

Re: Dakath Reej

Témanyitás by Dakath on Csüt. Nov. 12 2015, 15:02

Szeretek fejfájást okozni Very Happy
Deront azért engedték be, mert kíváncsiak voltak, hogy mit akar és másképp nem nagyon tudták volna elkapni. Utaltam rá, hogy a parancsnokkal ismerik egymást, "bajtársi" gesztus volt. Mivel nem gyilkos szándékkal érkezett, nem azzal fogadták.
Dakathot azért fogadták be, mert Sherain a védelmébe vette.

Sponsored content

Re: Dakath Reej

Témanyitás by Sponsored content

  • Új téma nyitása
  • Hozzászólás a témához

Pontos idő: Szer. Nov. 22 2017, 15:51